 | ||||
t
2007. december 20.
VI. évfolyam 12. szám.
v
Ajánlott Honlapok
Művészet
Munkatársaink Honlapjai
A
v
ADJA AZ ISTEN
Adja meg az Isten,
Mit adni nem szokott,
Száz bús vasárnap helyett
Sok, víg hétköznapot,
Adja meg az Isten.
Adja meg az Isten
Sírásaink végét,
Lelkünknek teljességes
S vágyott békességét,
Adja meg az Isten.
Adja meg az Isten,
Bár furcsa a világ,
Ne játsszak ölõ, gyilkos,
Cudar komédiát,
Adja meg az Isten.
Adja meg az Isten,
Mit adni nem szokott,
Száz bús vasárnap helyett
Sok, víg hétköznapot,
Adja meg az Isten.
v
Ady Endre
| ||||||
Koday László: A Kék madár
 | ||||
| | | ||
| ||||
Könyvajánló
Tartalom
próza, versek
v
A nap még ki sem bukkan a mátrai hegyek mögül, amikor Rozi néni csíkos rafiaszatyrával már nekilódul az erdőnek. Bohókás mozdulatok kísérik a lépteit, Rozi néni úgy megy, mintha táncolna. Néha még a fejét is ingatja ide–oda, akárha valami dallam csengene folyamatosan a fülében.– Gombászni megyek édeském – köszön be a kapun. – Tegnap esett az eső, ezért korán kell indulnom, nehogy mások megelőzzenek – magyarázza.Bólogatok, pedig sejtem, hogy Rozi néni nem csupán a gombák miatt kelt fel ma öt órakor. Csütörtök van, s az üdülőfaluban ilyenkor viszik el a kukákat a szemetesek. Sok itt a városi ember, ügyvédek, orvosok, akik az ország tetején pihenik ki a napi stresszt, kiabálást, port, szmogot, a barátságtalan, kedvetlen hétköznapokat. Hulladékaikat formás kis zsákokban helyezik el a házak előtt, s azokban Rozi néni számára értékes kincsek lapulnak. Ő azt mondja, a malackának keres olykor dinnyehéjakat.A malackát Rozi néni unokája vette első fizetéséből, amit pesti munkájáért kapott. A fiú a család egyetlen támasza, amióta a nyugdíjas családfő tavasszal meghalt. Úgy mondták, elvitte a szíve. Felesége vékony, szomorú arcú asszony, sosem dolgozott, vagy ha igen, arra ma már senki sem emlékszik. Az apa halála óta hárman éltek Rozi néni tizenháromezer forintos nyugdíjából, amiből ötezret elvittek a gyógyszerek, a hármat pedig a villanyszámlás, maradt nekik élelemre, ruházkodásra ötezer forint összesen.A környéken nem akadt állás, ezért az unoka Pesten vállalt munkát egy asztalosnál. Havonta egyszer jön haza, de ilyenkor Rozi néni ünnepi ebédet főz: gombalevest, rántott gombát vagy gombapaprikást. A menü télen se igen változik, akkor a szárított gombát veszik elő a jelesebb napokon, s főzik belőle ugyanazt: gombalevest, rántott gombát vagy gombapaprikást. Most decemberben viszont hosszú bőségre készülnek: levágják majd a malackát, ami akkorra remélhetőleg jól megtermett disznó lesz, s kerül majd az erdő ajándékai mellé hús is.– Sült karaj lesz, gombamártással. Esetleg egy kis gomba fasírt, ne fogyjon olyan gyorsan az a drága jó hús – morfondírozik a kapunk előtt Rozi néni.
Aztán beleveti magát az erdőbe. Olykor egy-egy ösvény melletti faháznál megáll, szemlélődik. A szomszédok közül eddig még senki sem látta Rozi nénit „kukázni". Az öregasszony finom eleganciával, szinte észrevétlenül merül el a nejlonzsákok között, talán angyallá változik erre a kis időre, hogy észrevétlen maradjon. Faluhelyen nem divat a szemetes zsákokban turkálni, az csak Pesten szokás, meg a vidéki városokban, faluhelyen megszólják ezért az embert.De lassan azért elterjed itt is a hír, hogy Rozi néni bizony nem csak gombázni indul a kis rafiaszatyrával, s a kezét sem azért vágta el a múltkoriban, mert krumplit pucolt. Egy sanda konzerves dobozba nyúlt bele véletlenül, amikor állítólag a malackájának dinnyehéj után kutatott.– Gyere be hozzám, Rozi, jó szalonnát sütöttem tegnap, maradt rengeteg. Lelocsoltam sörrel, éjszaka meg kifagyasztottam, szeltem hozzá lilahagymát is – invitálja az egyik helybéli szomszéd.Rozi néni hol elfogadja a meghívást, hol pedig sértődötten visszautasítja.– Vajas kenyeret akart adni tegnap a Klári, egy fél szelet kenyeret, két girizd paradicsommal – suttogja nekem később, a gombázásból visszatérve, miközben két utcával lentebb élő barátnőjére mutogat.Aztán felcsattan:– Van nekem pénzem, nem vagyok rászorulva az alamizsnára. Vajas kenyeret még tudok kenni magamnak.Csitítgatom. Búzasör meg csokis keksz van nálam, azzal kínálom. Leülünk a lépcsőre, eszegetünk, iszogatunk.
– Nézze, mennyi gombát szedtem ma reggel – bontogatja a szatyrát. – Mind galambgomba, finom, ízletes. Ez itt dióízű, ez meg mellette zöldvaras. Találtam három földtoló galambgombát meg egy kis büdös galambgombát, azt is meg lehet enni, ha nincs vargánya. A piroshátúakat meg a kékhátúakat leszárítom, jó lesz télen, amikor már elfogy a malacka. A piroshátúak között van hánytató meg jóízű is. Néha meg lehet enni a hánytatót is, meghalni nem fog tőle az ember, legfeljebb a gyomra tisztul ki egy kicsit – kacarászik, miközben magyaráz.Bekukucskálok a szatyorba. A gombák alatt egy félig megrágott müzli szeletet, pörköltszaftos kenyérvéget és egy bontatlan szardíniakonzervet veszek észre.Rozi néni elkapja a pillantásomat.
– Ki voltak szóródva az út szélén. Ha már arra jártam, gondoltam, nem hagyom ott egyiket sem. Jó lesz az még a malackának.
| ||||
v
Szerkesztő, próza: Kaskötő István
Szerkesztő, versek: Kamarás Klára
Jászolban sírt föl – rég,
Összeért Föld és Ég,
Szalmán szült reménység,
Csillagok zenélték,
S istállóotthonok –
Régi karácsonyok.
S ma – „Mennyből az angyal”,
Olcsó reklámdallam,
Agyat zúzó hanggal
Mákonyt szór, s hangfallal
Üvölti: „Csendes éj”;
S áru a hitremény.
Szeretet – eladó! –,
Fillérért kapható,
Akciós Megváltó,
Házhoz is kiszálló,
Hitelből szerető –
Szeretet temető.
Márai angyala
Ugyan mit hallana,
Mit üzen zaj szava,
S mondd, hol a menny dala?
Ady s a szép álom –
Hol van a karácsony?
Azt mondják: templomban,
Égre nyúlt tornyokban;
Ám hideg csarnokban
Szó hull csak, kő koppan –
Fényeit nem látom,
Hol vagy hát, karácsony?
Ablakban cinege,
Etető rejteke,
Repülne fészekbe,
Repülne szívedbe,
Didergő faágon
Hófehér Karácsony.
| ||||
v
Csupasz ágon
fekete madár,
fekete álom,
csupasz a határ.
Fagy éle csikorog,
suhint a hó,
reszket a konok
ködtakaró.
Duruzsol a kályha,
serceg a faszilánk,
táncol a lángja,
tágul a világ.
Szédül a telihold,
koppan a földre,
koppan a tejút,
szédül a körbe…
Jajgatnak a csillagok.
| ||||
v
Estét rajzol a fa, búcsúzik az alkony,
bukfencet vet a fény, megbújik a parton.
Locsog a Duna is, messziről jött, fáradt,
karján ringatja a sírdogáló tájat.
Hátán cipeli vad századok terhét,
békés nappalokat, csendes naplementét,
szomorú estéket, szerelmek bánatát,
elárult békéket, háborúk sikolyát.
Kerüli az álom, pihenni szeretne,
csak a jelre vár, az egyetlen egyre,
mely messzire világít, túl ezer határon,
hogy béke lesz örökre e békétlen tájon.
| ||||
v
Jó itt, ez a parti füzes.
Pedig nem igaz, hogy sohasem akartam
mást, mint menedéket.
Ez a csönd sem az én léptem,
s a tegnapi sírgödröt sem nekem ásták.
De azért, most oly megnyugtató,
hogy erről véd a víz,
arról meg nem lőhet át senki szemmel.
Koday László
festőművész
| ||||
 | ||||
| | | ||
| ||||
Szerkesztő, próza: Kaskötő István
Szerkesztő, versek: Kamarás Klára
| ||||
v
Segíts, az agyam kincstára üres lett,
Segíts, szavaimból vágd ki a csendet,
Segíts, szabadíts ki gyehenna tüzéből,
Segíts, ha az angyalok hullnak az égből,
Segíts, a halott üreges szeme rebben,
Segíts, mert mindenem elveszítettem,
Segíts, hogy az isten bennem elégjen,
Segíts, legyek ember még felerészben,
Segíts, nincs más csak az ostoba mámor,
Segíts, nincs már a halál lova távol,
Segíts, régen feketéllik a kedvem,
Segíts, keselyű köröz itt a szívemben,
Segíts, ha az árnyék nő körülöttem,
Segíts, ha üvöltök tompa dühömben,
Segíts, elegem van már az egészből,
Segíts, szabadíts ki gyehenna tüzéből
| ||||
v
| ||||
PÉTERPÁL TÁJÁN szoktunk évente egyszer fürdőzni menni Berénybe a Balatonhoz. Vasárnap reggel már jó korán felszerszámoztam a Dollárt, mert úgy hívták a lovunkat; - feltettem a fejrevalót, - zablát sem felejtettem ki, de mindig csodálkoztam azon a vason a szájában. Mit nyalogat rajta? - Én egyszerűen kiköpném. -A haslót nem szerette, mert amikor összekötöttem a hasa alatt, akaratlanul is csiklandozta apró mancsom. Egyszer hasba is rúgott emiatt. Repültem, mint egy kalimpászmadár. Beszakítottam a fészer nádfonatú oldalát. - Nagyapám aztán foltozhatta.- Ez volt életembe először és utoljára, hogy ilyesmi előfordult velem. Ja igaz, azon kívül már csak egyszer rúgott meg egy üsző. Nem akart az itatás után az istállóba bemenni. Én toltam hátulról, ő meg hátsó lábával kirúgott, mint ahogy az úrinők szoktak csinálni, mikor túl hosszú szoknyát vesznek fel, és az zavarja őket tánc közben. - Ilyet moziba láttam is egyszer, onnan tudom. - Az üsző pont a térdem kalácsát találta el, mintha megnézte volna előre a piszok, hogy hol fog nekem a legjobban fájni. Hát erre más is szakramentumozna, – nem igaz? Mire nagyanyám kiengedte a baromfit, a ló már puccosan készen állt: - úgy nézett ki, mint Keres Marika, mikor vasárnap diákmisére megy, a füle közt összefont hajjal. Nagyapám katonasapkáját is fel akartam tenni a fejire, de nagyanyám leverte róla és visszavitette velem a tisztaszobába. Végre ö is felült a kasba nagyapám mellé, és dicsértesséket mondva kihajtottunk az udvarról. Ja, nagyanyám persze még egyszer leszállt és visszament megnézni, hogy mindent bezárt e?v
 | ||||
| | | ||
| ||||
Koday László: Macskanéző
| ||||
Énnekem őt teremtette az isten -
gyöngesége már, esküszöm, erősít.
Szakadék tátong előtte akkor is,
amikor a járdasziget peremén áll -
hát úgy fogom át, hogy az igazi
szakadék szélét se érezze többnek
járdaszigetnél.
Minden árusban és tisztviselőben
a hétfejű sárkányt reszketi - így hát
oldalán Szent György lovagként lépek
minden üzletbe és közhivatalba.
Oly nagyon elesett, hogy őmiatta
káprázatos gyorsan kell talpra szöknöm,
amikor számtalan kis gramm-gonoszság
megatonnányi tömbbé összeállva
lapítaná szét sorsunkat kajánul.
Ám egyet biztosan tudok:
ha karonfogva mennénk át a zebrán
s egy lóerőkkel dúsított gazember
vakult veszettséggel vesztünkre törne -
ő csöpp erejét százszorozva engem
lökne a túloldalra, s gyönge testét
vetné szép torlaszul a gép elé.
Énnekem őt teremtette az isten.
Már úgy enyém, hogy mindenem övé.
v
Békesség néktek pásztorok!
Fekete éjben jártatok,
viharos felhők gomolygása,
szélvész sem tántorított hátra.
Egyetlen csillagot követve
érkeztetek meg Betlehembe.
Jászolban, a gyermeket látva
töltse be lelketek a hála:
A bolyongás már véget érhet.
Kívánunk nyugodalmas éjet!
| ||||
v
VII.
Ismeretlen katekumen
…már nem értem, mi jó, mi rossz s mi célból
maradtam s vagyok. Ez az alapom.
Miért élek még, ki mondott ki végszót
fölöttem, mi célja volt és van velem,
vezet-e majd, amerre haladok
s hogyan tovább, lesz-e feladatom?
Talán túl későn nyitotta föl szemem
bűneimre. Lézengek, kókadozó
perc matat, görcs s bénultság égeti
testem: fáj, szaggat – szinte szétesik;
félig megnyomorodva, botladozó
lábakon bicegve keresem Istent,
aki van s valamiért létezik
valahol, de bennem sehogyan sincsen…
| ||||
v
felhő zenél fönn az égen
víz ködlik fel alig-kéken
szekér indul hétcsillagú
szellő rezdül, hó illatú
ég a földdel összecsendül
dermedt tájon néma csend ül
| ||||
v
| ||||
Negyedik fejezet.
VASÁRNAP REGGEL 9 ÓRA
Kósa ezredes vasárnap is bement dolgozni. Berendelte Karsait, Lajtát és Virágh alhadnagyot. A három nyomozó az irodában várakozott. Kósa aláírt néhány péntek óta várakozó levelet a létszámbővítéssel kapcsolatban. Amikor elkészült, Virághra pillantott.- Egyáltalán nem beszélt a kisöreg?- Nem szólalt meg. Egy szó se jött ki a száján. Az a fajta ember, aki hallgatással akarja bebizonyítani, hogy ártatlan. Meglátja, egy szót se fog szólni!- Hát, ez egy újdonság lenne az életemben. Hozd föl a zárkából, utána menj ki a Vidám Parkba, és szerezd meg az adatait!Amikor az alhadnagy elsietett, az ezredes Lajtához szólt.- Beszéltél Hevesi testvérével?- Bár sose találkoztam volna vele. Nem csodálom, hogy Hevesi elhagyta a családját. Maga még ilyen beképzelt, pökhendi alakot nem látott! Képzelje el, hogy levizsgáztatott az orvostudományból. Szó nélkül ezzel kezdte: tudja maga, hogy hány izom tartja össze az emberi szervezetet? Meg se várta, mit szólok rá, saját maga válaszolt bizonyítva, hogy ő tudja, és azonnal egy másik kérdést tett fel. Még jó, hogy Ádám apánk keresztanyjának a nevét nem kérdezte meg! Nagyszájú, tudálékos, undorító figura. Haha! A fogsorát a belső zsebéből vette elő. Azt hittem, elhányom magam. Néha rá voltam kényszerülve, hogy Toulouse-ról, a Dassault-gyárról, vagy a Concorde-gépről kérdezzem. Minden esetben, mint egy eszelős, rám vetette magát az agresszív hangjával, hogy az idegen szavakat nem így kell kiejteni, hanem úgy, ahogy ő ejti ki. És ugyanúgy mondta ki őket, ahogy én. Megkérdeztem, milyen idegen nyelvet beszél. Azt mondja, hogy latint tanult. Lehet ekkora nagy marha egy orvos? Ezért mondtam, hogy nem csodálkozom Hevesin.v
Az édes méz - mézédes,
a gyümölcs - gyümölcsöző,
mérgezett nyíl - mérgesen ölhet,
mint a gondolat - mi hatalmas erő!
Kortyold hát az édest
az ép ész - nem zavart,
vágyj a jóra, nevelj virágot
eszed azt teszi, amit TE akarsz!
Bosszúra bosszút ne pazarolj!
"Gyöngyöket ne szórj a disznók elé!"
Teremts magadban édeni világot,
s e teremtést hozd a világ elé!
| ||||
v
 | ||||
| | | ||
| ||||
Koday László: A kecskenap
A Nap sárkány-csókja ég arcomon.
Szívem ezüst urna,
Melyben elhamvadt szavaid nyugszanak
A bordák által körülzárt végtelenségben.
Itt pihensz bennem
Itt pihensz bennem
Te isten, ki borzongásra tanítottál
Éjszakákon át
És kezeddel sötét fellegekké borzoltad hajam,
Hogy eltakarja a holdat
S véredet adtad nekem, a bódító italt,
Mit mohón szürcsöltek ajkaim,
Bíbor-rózsák, egykor emlőre tapadó virágszirmok.
Itt pihensz bennem,
Itt pihensz bennem
Te életem fárosza s várod,
Hogy emlékeim kriptájába szálljak alá
És feltámasszalak, éj hercegnője, kegyetlen isten,
Ős-édesanyám - Éva;
Mert tudod, így öntudatlanul is:
Vágyom az italra, mely testtelen testedben kering,
S tudom, hogy egyek vagyunk örökkön örökké,
Mígnem az utolsó ítélet bevégzi közös sorsunk.
| ||||
v
| ||||
Az ágyon vágyom
testedet lágyan
magamhoz ölelni
csókolni szeretni
csak mi a légben
lebegni a létben
szunnyadva de ébren
feledni világot
felfedezni világot
odaadni és fogadni
befogani elfogadni
v
Attila! - Az én anyám…
két kezébe a poharat fogta,
„iszom az egészségedre fiam”.
Fél évszázada bizonygatja,
minden pohárnak értelme van.
S hogy mi van a pohárban?
Az szinte mindig lényegtelen.
Konyak? Öröm? Bosszú? Bánat?
Bor? Harag? Önzés? Félelem?
Egy élet, hol mindig úr az éj,
így csordogál le a torkokon.
Ok vagy okozat? Szenvedély?
Vagy betegség ez? Én nem tudom.
Csak azt tudom, hogy holnap kevesebb
jut ételből, és szeretetre se telik.
Kenyérért én hordom vissza az üveget
és siratgatom magam reggelig.
v
| ||||
Amint elpakolták a holmijukat a szobában, a férfi kulcsra zárta az ajtót és elindultak fölfedezni a híres horgászvizet. Nem vittek magukkal semmit, csak a kék horgászigazolványt, hiszen azt se tudták hol lehet bedobni a horgot, hol árulnak napijegyet, meg egyáltalán milyen szokások uralkodnak a legendás hírű holtág fölött. Az asszony ötlete volt, hogy ide jöjjenek. Születésnapi ajándék. Valami különlegeset akart adni a férjének erre a különlegesen kerek születésnapra. Végigszaladta a város összes üzletét, megnézegette a csillogó – villogó kirakatokat, de egyre csak a fejét ingatta. Nem, nem, hát nem… Karácsonyra zokni, húsvétra nyakkendő, névnapra bokszer alsó, születésnapra pulóver… Ez most más. Erre a születésnapra valami különlegeset akart, amire érdemes visszaemlékezni. Esténként leült a számítógép elé, és órákon át bámulta a képernyőt. A külföldi utak drágák, az olcsónak hirdetett szállások megbízhatatlanok… Aztán egyszer csak valahogy a hazai horgászvizekre tévedt az egere. Ennél a holtágnál például olyan csábító sorokat olvasott, hogy itt fogták minden idők legnagyobb szürkeharcsáját 1988-ban. A legnagyobb ponty tizenöt kiló negyven dekás volt, az amur tizennyolc kilós, és a kárászokból se ritka a nyolcvan dekás. Hát ez az – gondolta.– Ennél szebb ajándékot nem is adhatna a nagy fogásokról ábrándozó férjének. És ehhez még hab a tortán, hogy egy éjszakára mindössze kétezer forint a szállás a vízparthoz közeli panzióban.v
Párizs minden hoteljében
legyen Savoy,vagy Miami -
meghitt kis hotelszobában
mindenhol várna valaki.
A pályaudvarokon szintén
legyen hajnal, vagy őszi est -
valaki mindig várna engem
mindegy, hogy Nord vagy Gare de l’Est.
A Louvre patinás folyosóin.
a Jeu de Paume galérián -
hogy csak engem kalauzoljon
valaki mindig várna rám.
A Moulin Rouge bejáratánál,
és Monmartre dombján legfelül -
valaki mindig rám találna -
hogy ne bolyongjak egyedül.
De itt ülök egy kávéházban,
Szent Lajos hídján ködlepel -
dúdolgatok egy őszi sanzont:
C’est le Boulevard Saint Michel.
(Párizs,1981)
| ||||
Kitörök ősi, unt világból,
a Föld immáron elmarad.
Fényéveket hagyok magam mögött,
s ledőlnek az idő-falak.
Szupernóvák fényében fürdetem
ezüst hajóm. A szárnyak
morzejeleket csillantanak
ezernyi új világnak.
Csodálkozol. Csóválod fejed
vajon ez hogy lehet ?
Mindennél gyorsabb, messze ível
az emberi képzelet.
| ||||
v
v
| ||||
Még rólam szól a napja,
Még velem alszik el,
Még, hogyha bánat éri,
Fúlón engem ölel.
Még tőlem függ a léte,
Ételt, ruhát adok.
Még nem izgatják utak,
Eszmék és holnapok.
Még enyém teste, lelke
Nem bújtat titkokat,
- Még elhiszem, szívében
Örök helyem marad.
| ||||
v
Szomorú szavakat hint a tél.
Az ég sátorvásznát füstszürkére festi.
Az idei év is elvetélt.
Hogy mit hoz a holnap, még senki sem sejti.
Fényévnyi távolban már a nyár.
Az ősz közelsége végtelenbe fáradt.
Az éj monitora vakká vált.
A tavak befagytak, s újabb vírus támad.
(2007-12-05)
| ||||
v
| ||||
Ezen a télen korán leesett a hó. November közepe táján egyik napról a másikra szürke köpenybe burkolódzott a világ, majd éjszaka megőszülve, fehér prémbundában jelent meg a tél. Úgy tűnt, hogy tartósan magára húzta a föld is a hótakarót. Ropogott, szikrázott az erős napfényben. A levegő, csípősen tiszta volt.A kis falut kettészelte a közeli város felé tartó vasútvonal. Az északi rész az új házak sorát jelentette, az Oncsa, ahogy a helybéliek nevezték. Itt volt a központ. Középen a nagybolt, a kocsma, a községháza, az utca végén az új iskola, óvoda. A déli rész, az öregfalu kisebb, nagyobb paraszt és gazdaházakból fűzött rövidebb, hosszabb utcákból állt. Az állomás melletti úton áthaladva egy pléhkrisztussal találta szembe magát az ember. Télen-nyáron mindig friss virággal volt körberakva. A földes út jobb oldalán voltak csak házak, szembe velük szántóföld, távoli tanyákkal. Néhány ház után balra kanyarodva szürke szalagként futott a leghosszabb utca. Enyhe kanyarral vezetett a falut félkörbe fogó vasútig, ahol egy vasforgó állta útját az arrajáróknak. Távolabb egy sorompó nélküli átjáró szolgált a lovas kocsik átjárására. Egyik éjszaka itt ütötte el a vonat szegény Kozák bácsit. Elszunnyadt a bakon, nem vette észre a közelgő szerelvényt. Keshedt szürke lovával együtt érkezett a végállomására. Talán sohasem ült vonaton. A forgón átjutva keskeny utat fogott közre egy-egy fasor, egészen a templomig. Szemben a régi iskola, ahol csak egy osztály volt, a harmadikosoké. Tízen, vagy tizenketten jártunk oda. Egyetlen tanító néni, Mária néni próbált belénk plántálni valamicske tudományt. 
| ||||
amíg a reggeli
kávé illatával
keveredik az élet
feketébe mártva
kavargatod te is
a tejszínű-fehéret
álmodból kirángat
korai szürkület
a kockacukor édes
ízével feledtet
mandula-keserűt
csak fintorod beszédes
megszokás rabjaként
kortyolod italod
nem tudod, mi a mérték
hajtasz a csúcs felé
rohansz sorsod elé
s melletted mennyi érték…
kiürül a csészéd
mehetnél utadra
de nem elég a szándék
múlt zacca a szádban
esélyed hazádban
itt minden perc ajándék
2007-11-12
v
v
| ||||
| ||||
A büszke költő
Oláh Gábor vagyok, a büszke költő,
Az örök Isten aranytrombitája;
Viharok elé vihardalt süvöltő,
A nap Heroldja, népek hajnalára.
Kiáltó szó, kietlen pusztaságon,
Ki elvarázsolt várost élni hív.
Soha nem járt homokon tiszta lábnyom,
Lápon: vezérláng, csalfa s primitív.
Szemmel nem látható, aki halkan,
Mint sejtelem, a szíven átoson;
Az élet álma, tündér földi bajban,
Ki lágy kézzel könnyít zord vánkosodon.
— Különben szemre: szürke senki, semmi,
Kinek kín lenne, s kéj sohsem pihenni.
v
elfeledettek
A keresztre feszített ember
Előttem is kacagnak,
Utánam is kacagnak,
Csúfolnak hóbortosnak,
Vadnak, pogánynak, vaknak.
Az apám bérkocsis volt,
Kenyérsütő az anyám,
Magam egy különös rom,
Se istenem, se hazám.
Az urak, kik kocsinkban
Ültek volt hajdanán:
Rossz ócska lovat látnak
Apámnak a fiában.
A fogak, melyek egykor
Anyám kenyerét rákták:
Most rossz kutyák módjára
Becsületemet rágják.
Testvéreim robosztus
Magyar munkás legények,
A nyelvemet nem értik,
Nyelvükön én nem értek.
Alólam szalad a föld,
Fölöttem se ég, semmi;
Nem tudok elsüllyedni,
Nem birok felröppenni.
Ha van irgalmatlanság:
Az énvelem esett meg.
Ha van boldogtalanság:
Nevezzétek nevemnek.
Akik közül születtem:
Azoknak átka lettem,
S azok lettek az átkom,
Kik itt élnek fölöttem.
Ó jajos Magyarország,
Ó buta gőg hazája,
Tebenned feszítik fel
Ma is az Ember fiát
Keserű keresztfára.
A Hortobágyon
Vágj közibe paripádnak,
Szetiványi fuvaros!
Hajts annak a délibábnak,
Mi ott távol lengedez, ingadoz.
Szárnyakat köss lovaidnak:
Hétmérföldest lépjenek,
Mert e roppant pusztaságon
Nincsen élet, alusznak az emberek.
Nem borulok imádattal
Oltárodra, puszta föld.
Azt sem mondom a magyarnak:
Ezt a tengő, halott kincset örököld.
Templom ez, de hívők nélkül,
Felburjánzott ős telek;
Gazdátlan ház, ablakán át
Hull a zápor, besüvítenek a szelek.
Száműzöttek pusztasága,
Szibéria magyarul,
Elvadultak Szaharája;
Rá a mennybolt üvegzárként leborul.
Unalomnak nagy madárja
Gunnyaszt a sík peremén,
Délibáb az álmodása,
Ez egyetlen nem kézzel írt költemény.
Fehér falvak táboráról,
Munkás népről álmodom…
Virágzó fák, szőlővesszők
Andalognak a felhajló dombokon.
A kopárság asztalára
Dús kalászt hint fürge kéz,
Estharangszó jár a réten,
Kis kapuban egy szerelmes fütyörész.
Ős vágyak tüze ég.
Velem vérrokon. Mégis hogy piheg,
Hogy néz, ha szemem szemébe merül.
Ruhája sokszor megcsap, mint a láng,
Rontás ül homlokán, csípője reng,
Ha áll, ha megy, ha ül.
Kain testvérlánnyal ölelkezett…
Beront vérembe Kain vágya tán?
Babonás éj, rontások éjjele,
Szerelmi harcok, bűnök hajnala —
Nem az én éjszakám.
Boldog, borzasztó ősi vágy: maradj,
Temetlek csontjaimba, légy halott.
Kísért szeptember holdas éjjele —
Ti tábortjáró fényes angyalok:
Most, most vigyázzatok!
v
A nagy hívás
Gábor! — Kiált egy döngő hang az éjben.
Megyek sötét utcán, s engem kiáltnak.
Ki viseli arkangyal nevem?
Micsoda vakmerője a világnak?
Gábor! — Riad fel újra a harangszó,
Most már fölöttem, mint zengő magasság.
Áthömpölyög a város homlokán,
Utcák, tornyok egymásnak dobva adják.
Gábor! — Kiált harmadszor a nagy Hívás.
Megnyílnak a skarlátpiros egek.
Egy rám tekintő, mondhatatlan arc int le,
Egy roppant kéz fog át. Uram, megyek.
A nagy vezetők
A testünk: semmi, lassan összeszárad,
Tort ül rajta családostul a bánat.
Csak koponyánk nagy, dombos, rettegett,
Homlokunk maga hord egy kis eget.
E roppant fejjel állunk a tömegnek
Hullámzó szintje fölött komoran;
A vágyak, átkok hozzánk föllebegnek,
Mint feltüremlő láthatatlan folyam.
Megyünk, midig előre, mint a hajnal,
Haláltudattal, ki nem ejtett jajjal.
Tudjuk, hogy élet, harc, mind szürke semmi,
A nagy Hiába gunnyaszt szempillánkon;
Dacból mégis merünk előre menni,
Nem bír velünk sem üdvösség, sem álom.
Por, hamu voltunk sír erős bizonnyal,
S mi halhatatlanságot csak hiszünk.
Vérünk fogy, testünk törik minden nyommal,
A Törvény ellen bátran vétkezünk.
Hová megyünk? Miért? Cél nincs sehol,
Kezdetünk, végünk búsan összefoly.
Keserű gőg palástunkat megoldja,
Lángeszű ebek: vonítunk a holdra.
Utódunk nincs, mert agyvelőnkkel élünk,
S agyunk fölszítta minden cseppnyi vérünk.
Óriás, bús fejek, görgünk tovább,
Rugdos bennünket egy isteni láb.
Vágta vaktában
Gyeplőt íve nyakába vágtam,
S rohan vakon lovam;
Úttalanul és zabolátlan
Rohan, rohan, rohan.
A tél fehér pora szikrát hány
Alatta, úgy dobol.
Belebújt tán a suta Sátán,
S tüzeli hét pokol.
Magyarok vadul kiabálnak:
Ura, hová rohan?
Rá tétován vonok én vállat:
Kérdezd meg a lovam.
Szeptemberi holdas éj
A szeptemberi holdas éjszakák
Ős játékokat játszatnak velem.
Egy fehér ruha villan nevetőn,
Az árnyas, lombos udvaron kering,
Csal, mint a szerelem.
Az udvar gondolatja én vagyok:
Ezüst fényben fürdő feketeség.
Ezt gondolom: az a lány még gyerek,
S már benne izzón, ruháján, haján
v
1881-1942
v
v
v
v
v
| ||||
AJÁNLÁS A BARÁTNAK
Itt egy marék dal. Íme átadom.,
(Mint műhelyekben egy a másikának),
Hogy énekelvén teljesítsed őket.
Ím átadom, hogy vegyed tőlem el
Mint vőlegény, ha venné lányomat.
Irígyen nézzek új fénye után.
Itt egy marék dal. Asszony szíve vére,
Mégis tiéd. Mert túlon sok az asszony
S a dal marad, az asszony elmulik.
Mégis tiéd. Mert túlon sok az asszony,
S mert őket is tán neked adtam volna.
Mert asszony asszony csak, de meg kell halni.
Mert meg kall halni s asszony csak az asszony,
S kevés a férfi bajtárs és barát,
Hogy teljesítsen, harcoljon és értsen.
Itt egy marék dal. — Majd arany zenédnek
Szárnyán ha szállván szál felettem messze,
Hadd mondjam: ím, mégis az én dalom.
MOST MÁR EL NE HAGYJ
Anangarága most már el ne hagyj.
Mert Istennek pásztorleánya vagy.
Mert szívemet oly messzire,
Oly messzire szerettem el utánad:
Kolompja nélkül szétfutott a nyájad.
Szerte szóródtam borúba bukva.
Szívem lámpását tedd az ablakunkba.
Tedd ki, hogy fájjon messzire.
Messzire fájjon, útmutatni fájjon,
Eltévedt nyájad hazataláljon.
Anangarága most már el ne hagyj.
Mert Istennek halászleánya vagy.
Mert én kivetve messzire,
Borulóvágyú hálód, szélesen
Felakadok az édes életen.
Csókos teherrel a háló tele.
Meg ne szakadjon a szíved bele.
Kósza, vad vágyak idelent.
Magadhoz gyűjtsél, Istenhez gyujtsál,
Áldozó áldozat, jaj el ne hagyjál.
LEGENDA KÉSZÜL
[KORVIN OTTÓ EMLÉKÉRE]
Soha még, soha még ilyen árva csatát.
Meztelenül harcoltatok és a halába
Lelketek is egyedül szállt. Harcos elődök
Árnya se várta ott körbe köszöntve kupával.
Régi csaták muzsikája se gőzölt
Búsharagos mámorsisakot fejetekre.
Roppant ősi legendák kürtje üvöltő
Szörnyetegekként nem taposott utcákat elétek.
Meztelen eszmével, jeges űrben, árva legelsők,
Veletek hadak útján nem harcoltak az ősök.
Ti világ árvái, őstelen hősök, jaj, ti ezerszer hősök.
Meg kell halnotok itt, fegyvertelen, árva legelsők.
Nem diadal, de legenda virágzik itt holnapi harcra.
Dallá halnotok így kell, mert csak a dal diadalmas.
Nevetek csatabárdja ha zúg majd és röpülő lobogókon
A ti véretek bibora leng unokáknak előtte,
Hadak útján akkor harsogó lelketek árja
Proletár seregek rohamát diadalra röpíti.
v
v
v
 | ||||
| | | ||
| ||||
Koday László: Napimádók
gondolatok
műfordítás
klasszikusaink
| ||||
Szerkesztő: Fetykó Judit
Szerkesztő: Aszalós Sándor
| ||||
Karácsony közeledtével, „ilyenkor decemberben“ valamilyen karácsonyhoz kötödőt illik irni, beszélni a megváltó születéséről, a szeretetről, a fényről, a családi melegről meg minden olyanról ami ekkor szokás és elvárható.Karácsonyt szeretet ünnepének is mondják, mely inkább úgy tűnik, egy olyan ünnep, mely a lelkiismeretfurdalás ünnepe, mondhatnám hogy a Karácsony sokaknak csak egy kötelesség lett, egy megszokás, egy üzleti vállalkozás keresztény világ szerte. Az ünnepet megelőző hetekben rohanás, tolongás, lökdösödés, mert azért a plázák, üzletek zsúfolásáig tömve vannak, lesznek. Valamikor az advent ideje csendes volt, ekkor a zene is elhallgatott, valóban készülődés volt, egy bensőséges várakozás. A „modern“ keresztényi világban az adventi időszakban is az üzlet, a talmi ragyogás lett a minden napok részévé.Karácsony felé sem marad el a hazai politika, újra az utcára kerülnek a szélsőjobb képmutató fakeresztjei, vezető politikusok fogják a népet tájékoztatni a szeretetről, a békéről és békességről. Minden bizonnyal jó szándékból, de mégis, az elmúlt évek tapasztalatai alapján valahogy nem igazán érződik a szívből jövő őszinteség. A kötelességérzet annál inkább, mármint a szónokok, igehírdetők kötelességérzete. A megszólalás kényszer kötelessége, melyre senki nem kényszeríti őket. Magukat fontosnak tartó középszerű szakszervezeti és pártvezetők gerjesztenek nem igazán karácsonyi hangulatot. Kell egy kis változatosság ilyenkor decemberben – vélik, de nem költői indittatásból.Szokássá vált év végén, év elején valami számvetés vagy új program elkészitése, és politikai érzelmük szerint fogják feketére vagy rózsaszinűre festeni múltunkat, jelenünket és jővőnket. A médiumok politikai kötődésük és érdekeltségük szerint fogják ezeket kommentálni. De egyben egyet fognak érteni, minden nehézségért, problémáért csak a másik okolható, csak a másik a rossz. Mi pedig az egyetlen igazak, jók, szentek szentje vagyunk. Ez káros „egyetértés“, hiszen a politikai oldal minden “másikjai” is az ország állampolgárai, a nemzet tagjai, annak ellenére, hogy vannak akik igyekeznek sokakat kitagadni a nemzetből faji, származási és politikai véleményük miatt. A politika, a politikus Karácsony felé is olyan, mint a magyar társadalom. Középszerű. A bizakodó ember felnőtt országban gondolkozott, de egyre jobban bebizonyosodott, hogy ez hiábavalóság volt. Az ország egy kárpát-medencei középszerű ország és ebbéli állapotában másfélszázad sem változtatta meg. Széchenyi István tette fel a kérdést: “Szabad-e mindenben, mindenkor a középszerűség sarában tengeni? Ebben az utálatos elemben, amelyben annyi magyar oly édesdeden és magával olyannyira megelégedetten fetreng.”1 Ez a középszerűség mindennapjaink velejárója lett, mind az emberi kapcsolatokban, az erkölcs tekintetében és a tudás, műveltség szintjén is. Egyre jobban látszik a butaság hangos térnyerése. A zajos, lármás emberek csoportjai politikai támogatással nem a valót, nem a lényegest képviselik, hanem a tömény butaságot. Hamvas Béla jegyezte meg, hogy, „itt semmi sem magától értetődik, mindent meg kell mondani. Sajátságos, de úgy látszik, mintha az élet az lenne, ami a létből kimondható. Egyetlen és pótolhatatlan és helyrehozhatatlan fontossága annak, amit az ember mond, az valódi legyen. Valódi az, aminek kimondásával az ember lépést tud tartani.” De aki elég műveletlen, annak a valótlan is valósnak, egyetlen igaznak tetszik, különösen ha a politikai vezetője érzelmileg terjeszti a valótlanságot, magyarul: a hazugságot. A magyar politikai helyzetben Hamvas Béla szavai nagyon is elgondolkodtatóak, mert a valótlanságot kijelentő politikus – főleg ha politikai ellenzék vezetője - hazugsága nem abban van, amit mond, hanem abban, hogy a maga és hivei számára annak kimondására az igazság jogát hazudja. Ezért van az, hogy a hazai jobboldali médiumok önkritikátlanul az igazság jogát hazudják maguknak. Ezzel tévesztik meg híveiket elhintve a hírnév, hatalom és vagyon iránti sóvárgást és ezzel együtt az irigységet. A hírnév, hatalom és vagyon iránti sóvárság nem politikai program még akkor sem, ha azt politikusok szeretnék is elhitetni a híveikkel és a közvéleménnyel.A jobboldali újságírók ebben az általuk is alaposan mélyitett középszerűségben természetesnek veszik, hogy irásaikban politikai különbözőség alapján megfoszthatnak másokat a magyarságuktól. Milyen egyszerű is azzal vádolni mást, hogy nemzetnyúzó, nemzetellenes, idegenszívű csak azért, mert nem ennek a mai jobboldalnak hive. Újságírók, akik előszeretettel támogatnak nyilas és náci hagyományokat, akik nácikat hazafiaknak neveznek. A közműveltség középszerűsége, nyugodtan mondhatom a közintelligencia középszerűsége miatt alakulhatott meg a neonyilas magyar gárda – a magyar Klu-Klux-Klan - mely kimondottan rasszista indittatásból igyekszik más magyarokat terrorizálni, most a magyar cigányok kerültek a célkeresztjükbe. A jobboldali sajtónak egyetlen szava sem volt a neonyilas magyar gárda ellen sem a megalakulásukkor sem később. A jobboldali ujságirók azt gondolják, hogy mindenki "idegen érdekeket szolgál" és "nemzeti ügyeinkkel szemben uszít", aki nem a jobboldali-szélsőjobboldali lapokban fejti ki nézeteit. Az uszító és nemzetellenes sajtókampánnyal, mindenekelőtt a szélsőjobboldali lapokban és internetes portálokon lehet találkozni, pedig a magyarság több mint felét rendszeresen "nemzetellenesnek" nevezni és a nemzet közösségéből kitagadni, ugyanis maga a legveszedelmesebb nemzetellenes uszítás.Úgy tűnik a magyar politikai acsarkodás erőfeszitésében lényeges dolgok, igen lényeges és közös dolgok rendezésére sem elhatározási szándék, sem idő sem kedv nem fér bele. Széchenyi több mint másfélszáz évvel ezelőtt mondta, hogy "kiművelt emberfők sokaságában rejlik a nemzet igazi ereje", De a “kiművelt emberfők” egyre jobban hiányoznak. Az egyetemi oktatásban a középszerűség miatt többen adták fel egyetemi oktatói állásukat, mert úgy vélték nem az egyetemek feladata megtanitani a hallgatókat olvasni. Ha visszatekintünk az elmúlt évekre, évtizedre szembeötlő a műveletlenség a kulturálatlanság terjedése, a tömegek kultúrális igénytelensége, és az, hogy a kultúra is csak a tehetősebbek számára hozzáférhető, de a tehetősebbek jelentős részénél a kultúra az érdeklődésükön kivül esik. A progresszív kultúrát mindig nagyjából az emberek öt százaléka élvezi és viszi tovább. A mai magyar társadalomnak is legfeljebb öt százaléka vesz szépirodalmat, jár el kiállitásokra, koncertekre és nézi a tévékben az egyre gyérülő kultúrális műsorokat. A politika ezt az öt százalékot nem tudja megtéveszteni.Széchenyi a Világ cimű művében irta: “Nekem úgy látszik, hogy mindenek előtt az értelmességet tágitani kell. […] Köz intelligencia egyedüli valóságos erő; ennél előbb utóbb nagyobb hatalom nincs; s azt a lehető legnagyobb magasságra fejteni, legszentebb hazafiúi kötelességünk.”A mai magyar politikai elitnek még ahhoz sincs tehetsége, hogy ezt a sajátos magyar középszerűséget legalább elérje.2007 decemberv
SHE sat and sang alway
By the green margin of a stream,
Watching the fishes leap and play
Beneath the glad sunbeam.
I sat and wept alway
Beneath the moon's most shadowy beam,
Watching the blossoms of the May
Weep leaves into the stream.
I wept for memory;
She sang for hope that is so fair:
My tears were swallowed by the sea;
Her songs died in the air.
I heard the old, old men say,
„Everything alters,
And one by one we drop away.”
They had hands like claws, and their knees
Were twisted like the old thorn-trees
By the waters.
I heard the old, old men say,
„All that’s beautiful drifts away
Like the waters.”
| ||||
Örök dalolt a lány
Örök dalolt a lány.
Lábát mosta szelíd folyó,
Táncolt benne hal mindahány,
És a nap csillogó.
Örök jajongtam én.
Fölöttem búskomor a hold,
S csak néztem, fákról a levél,
Mint könny a vízbe holt.
Fájt, hogy emlékezem.
Ő zengte: sosem késő még;
Könnyem tengermély nyelte el,
S dalát a kéklő ég.
v
v
Bölcs vének szava messze száll
Bölcs vének szava messze száll,
”Múlandó minden,
S egyenként elsodor az ár.”
Görcsujjaik karom s lábuk,
Mint csavart tövisfa-ágak
A víz közén.
Bölcs vének szava messze száll,
”Minden szép tovacsordogál
A víz ölén.”
v
v
| ||||
1909-1944
Szerkesztő: Kaskötő István
Nézd! dércsipte fáink megőszült
fején ül most a szél és lengő
harangú tornyok között csak
megkondúlnak a jámbor imák!
Csorgó nyálával békés borjú
lépdel még szekerünk után, de
már nem kószál szárnyas szavakkal
szájunk körül halovány ámen!
Megmosakodtunk! tornyok között,
fákon pihenő szélben és most
megőszült fák közt csókokkal tarkán
pogány szemekkel kitavaszodtunk!
A testünket nézd! együtt fakad a
rüggyel drága hús és napbadobált
csókjaink után boldog torokkal
így, istentelenül fölsikoltunk!
1930. január 11.
Égen az újhold oly vékonyka most,
mint apró seb, melyet a fecske ejt,
villanva víz szinén és utána
rögtön elfelejt.
Már éjszakára ágyazott a kert,
az álmos sok bogár virágba bútt
s a hetyke tulipán álldigálva
ágyán, elaludt.
Könnyen lépek hát s arra gondolok,
hogy asszonyomnak nyakán a konty tán
olyan, mint szusszanó arany pont egy
boldog vers után.
S mondom a verset; törekedik már
s úgy hangosodik szájamon, mint hű
lehellet csók után és mint avar
között az új fű.
S verssel térek a házba, ahonnan
az asszony fut elém és hordja hó
nyakán a kontyot, mely ha kibomlik,
arany lobogó.
1934
1931. ÁPRILIS 19
(ÚJ KÖNYVEMET TEGNAP ELKOBOZTÁK)
Új könyvemet tegnap elkobozták,
most egyedül ülök, ujjaim
átfonva bokám körül, piros
pillét ástam ma babonásan
a küszöb alá és lassan elalszom!
Emlékszem én! egyszer a tizenhétéves
anya, barátom tejetlen asszonya
aludt el fáradtan, húsznapos, tejes
kislánya fölött így; gyerekingeket
álmodott s urának új cipőt! és
kedvvel ébredt, ahogy mesék csatái
hajnalán kürthangra harcosok!
Majd fölébredek én is! kedvesem arany
varkocsán sikongat a napfény,
lóbálva nő föl árnyam az égig és
huszonkét szemtelen évem az éjjel
bevacsorázik három csillagot!
Dr. Melléky Kornélnak
Előttem Müller, a nyomdász
állt a mérleg előtt,
megméretett
s hat hónapot kapott.
Aztán kiürítették a termet, hogy
én kerültem sorra: óvták a népet
ragályos verseimtől.
Pattogni s köpni szerettem volna,
mint a tűz, kit szikkadt emberek
űlnek körül fecsegő szalonnák és
várakozó kenyerek gyönyörével.
Köpködtem volna, mint a tűz, kinek
csak szalonnák fényes csöppje jut, mit
elforgat magán majd vicsorogva
és sütöttem mégis, mint pisla parázs
s ők fujtak engem, hogy védekezzem,
mert úgy szokás, s hervadjak el,
fujt rám az ügyész.
Nem észleltetett enyhítő körülmény
s két versem nyolc napot nyomott;
fölállva hallgattam. Tudták kiktől
születtem, hol s mikor; ösmertük egymást
és hogy kimentek, mégse köszöntek.
Védőmmel álltam s beszélt köröttem
néhány barát és néhány mesemondó;
félhárom volt már, délután s
drukkoló szeretőm szemei
kerekedtek az uccán.
1
Bulgáriából vastag, vad ágyuszó gurul,
a hegygerincre dobban, majd tétováz s lehull;
torlódik ember, állat, szekér és gondolat,
az út nyerítve hőköl, sörényes ég szalad.
Te állandó vagy bennem e mozgó zürzavarban,
tudatom mélyén fénylesz örökre mozdulatlan
s némán, akár az angyal, ha pusztulást csodál,
vagy korhadt fának odván temetkező bogár.
1944. augusztus 30. A hegyek közt
2
Kilenc kilométerre innen égnek
a kazlak és a házak,
s a rétek szélein megülve némán
riadt pórok pipáznak.
Itt még vizet fodroz a tóra lépő
apró pásztorleány
s felhőt iszik a vízre ráhajolva
a fodros birkanyáj.
Cservenka, 1944. október 6.
3
Az ökrök száján véres nyál csorog,
az emberek mind véreset vizelnek,
a század bűzös, vad csomókban áll.
Fölöttünk fú a förtelmes halál.
Mohács, 1944. október 24.
4
Mellézuhantam, átfordult a teste
s feszes volt már, mint húr, ha pattan.
Tarkólövés. - Így végzed hát te is, -
súgtam magamnak, - csak feküdj nyugodtan.
Halált virágzik most a türelem. -
Der springt noch auf, - hangzott fölöttem.
Sárral kevert vér száradt fülemen.
Szentkirályszabadja, 1944. október 31.
v
v
v
v
v
v
A mélyben néma, hallgató világok,
üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,
de nem felelhet senki rá a távol,
a háborúba ájult Szerbiából
s te messze vagy. Hangod befonja álmom,
s szivemben nappal ujra megtalálom,
hát hallgatok, míg zsong körém felállván
sok hűvös érintésü büszke páfrány.
Mikor láthatlak ujra, nem tudom már,
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
s kihez vakon, némán is eltalálnék,
most bujdokolsz a tájban és szememre
belülről lebbensz, így vetít az elme;
valóság voltál, álom lettél ujra,
kamaszkorom kútjába visszahullva
féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?
s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,
a hitvesem leszel, - remélem ujra
s az éber lét útjára visszahullva
tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, -
csak messze vagy! Túl három vad határon.
S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?
A csókjainkról élesebb az emlék;
csodákban hittem s napjuk elfeledtem,
bombázórajok húznak el felettem;
szemed kékjét csodáltam épp az égen,
de elborult s a bombák fönt a gépben
zuhanni vágytak. Ellenükre élek, -
s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek
fölmértem s mégis eltalálok hozzád;
megjártam érted én a lélek hosszát,
s országok útjait; bíbor parázson,
ha kell, zuhanó lángok közt varázslom
majd át magam, de mégis visszatérek;
ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg,
s a folytonos veszélyben, bajban élő
vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:
a 2 x 2 józansága hull rám.
Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,
1944. augusztus-szeptember
Míg a költőre a felejtés szomorú sorsa vár,
gyilkosai sírját kegyelet őrzi, koszorús kopjáfák alatt.
Kibicsaklott világ ez.
Veszett a nemzet, mely múltjából, dicsérni rosszul választ.
| ||||
Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul, mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok, maradni úgyse mer,
s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán,
hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál.
Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok
fölött régóta már csak a perzselt szél forog,
hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa,
és félelemtől bolyhos a honni éjszaka.
Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom
mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon;
ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán
a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár,
s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken,
a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen,
és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt,
s árnyékot írna lassan a lassú délelőtt, -
de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek!
Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!
Bor, 1944. szeptember 15.
v
HETEDIK ECLOGA
Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad
tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.
Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet
és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.
Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,
megtöretett testünket az álom, a szép szabadító
oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.
Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,
Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.
Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?
Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?
És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?
Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?
Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,
vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager
őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.
Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,
hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,
szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, -
jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,
s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.
Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák
ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.
Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság
és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra
rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,
s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya
lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.
Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,
horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már
ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,
féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.
Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,
1944. július
v
Mindig gyilkolnak valahol,
lehunyt pilláju völgy
ölén, fürkésző ormokon,
akárhol, s vígaszul
hiába mondod, messzi az!
Sanghaj, vagy Guernica
szivemhez éppen oly közel,
mint rettegő kezed,
vagy arra fenn a Jupiter!
Ne nézz az égre most,
ne nézz a földre sem, aludj!
a szikrázó Tejút
porában a halál szalad
s ezüsttel hinti be
az elbukó vad árnyakat.
1937
v
.
A költő jogörököse megtiltott minden internetes közlést.
A Magyar Elektronikus Könyvtár adattárából, az
cimű kötetből idézzük a fenti verseket.
| ||||
